Amíg az árengedményes vásár tartott, Annuska, Bözsike és Mariska együtt járták a várost. Néhány napig nem csak elviselték egymást, de örültek is annak, hogy így együtt mindenre tudnak figyelni. Ha egyikőjük nem vesz észre valamit a kirakatban, figyelmezteti a másik vagy a harmadik. Semmiről nem akartak lemaradni – bár csak Mariskának fordult meg a fejében nagyritkán a gondolat, hogy valamit vásárolni is kellene.

Már régen nézegették a mutatós portékákat, mikor Bözsike hirtelen elsápadt, s barátnőibe karolt. Alig tudta elsuttogni:

– Egy férfi követ bennünket. Biztosan ki akar rabolni, vagy meg akar támadni. Tudjátok, mire gondolok. Mit csináljunk? Nézzétek, most is megállt, úgy tesz, mintha rágyújtana.

– Ugyan már, ne butáskodj – nyugtatgatta Annuska. – Rajtunk kívül annyi ember van az utcán, miért éppen három hetvenes öregasszonyt akarna bántani egy alig negyvenes férfi?

Mielőtt Bözsike elmondhatta volna erről véleményét, Mariska szólalt meg.

– Nincs igazatok. Ez a csinos fiú utánam jön, én tetszem neki. Ti nem is tudjátok, milyen sokan akarnak megismerkedni velem az utcán.

Annuskában kellemetlen érzések támadtak. Hogy idejében gátat vessen a hosszú, hangos dicsekvésnek, vállalta a döntőbíró nem éppen hálás szerepét.

– Majd mindjárt kiderül, kinek van igaza. Ott a cipőbolt, megállunk a kirakata előtt. Csak most nem a cipőket nézegetjük, hanem az üveg szépen visszatükrözi, hogy ki hogyan megy el mellettünk. Így majd láthatjuk, mi a szándéka ennek a fiatalembernek.

– De ha megtámad, nem tudunk majd védekezni – rémüldözött Bözsike.

– Ne aggódj, tőled semmit nem akar – húzta ki magát Mariska.

– Ne félj – nyugtatgatta Annuska reszkető barátnőjét. – Ha mégis neked volna igazad, akkor sincs nagy baj, majd kiabálunk segítségért.

Hárman háromféle érzéssel lépdeltek a cipőbolt kirakata felé. „Elmélyülten” nézegették a lábbeliket. Bözsike két kézzel szorongatta fekete ridiküljét, s remegve várta végzete beteljesülését. Mariska tűsarkú cipőjén igyekezett egyensúlyozni, s nem győzte igazgatni frissen festett vöröses szőke haját, rózsaszín kalapját, feszülő bőrkabátját. Most nem törődött sajgó lábával sem. Annuska egyszerűen csak várt. Inkább a barátnőit figyelte, sem mint az ismeretlennel törődött volna. Egy pillanatra mintha gúnyos mosoly futott volna át az arcán.

Közeledett a férfi. A feszült várakozás alig néhány pillanatig tartott, de Bözsike és Mariska számára túl hosszú időnek tűnt. A férfi mélyet szívott a cigarettájából, s úgy ment el a három asszony mögött, hogy rájuk se nézett.

Annuska csak bólintott: mehetnek tovább, a vita eldőlt. Bözsikéből hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Szégyenlősen, inkább csak magának mondta:

– Igazad volt, Annus, ez az ember tényleg nem akart tőlünk semmit.

Mariska összetörve állt, mintha gyökeret eresztett volna, nem mozdult. Hirtelen mintha éveket öregedett volna. Bözsike megjegyzését azonban már nem tűrhette.

– Vegyétek tudomásul, hogy nincs igazatok! Ez a csinos fiú csak azért nem szólított meg, mert ti, vénasszonyok, itt voltatok.