Amíg az árengedményes vásár tartott, Annuska, Bözsike és Mariska együtt járták a várost. Néhány napig nem csak elviselték egymást, de örültek is annak, hogy így együtt mindenre tudnak figyelni. Ha egyikőjük nem vesz észre valamit a kirakatban, figyelmezteti a másik vagy a harmadik. Semmiről nem akartak lemaradni – bár csak Mariskának fordult meg a fejében nagyritkán a gondolat, hogy valamit vásárolni is kellene.

Már régen nézegették a mutatós portékákat, mikor Bözsike hirtelen elsápadt, s barátnőibe karolt. Alig tudta elsuttogni:

– Egy férfi követ bennünket. Biztosan ki akar rabolni, vagy meg akar támadni. Tudjátok, mire gondolok. Mit csináljunk? Nézzétek, most is megállt, úgy tesz, mintha rágyújtana.

– Ugyan már, ne butáskodj – nyugtatgatta Annuska. – Rajtunk kívül annyi ember van az utcán, miért éppen három hetvenes öregasszonyt akarna bántani egy alig negyvenes férfi?

Mielőtt Bözsike elmondhatta volna erről véleményét, Mariska szólalt meg.

– Nincs igazatok. Ez a csinos fiú utánam jön, én tetszem neki. Ti nem is tudjátok, milyen sokan akarnak megismerkedni velem az utcán.

Annuskában kellemetlen érzések támadtak. Hogy idejében gátat vessen a hosszú, hangos dicsekvésnek, vállalta a döntőbíró nem éppen hálás szerepét.

– Majd mindjárt kiderül, kinek van igaza. Ott a cipőbolt, megállunk a kirakata előtt. Csak most nem a cipőket nézegetjük, hanem az üveg szépen visszatükrözi, hogy ki hogyan megy el mellettünk. Így majd láthatjuk, mi a szándéka ennek a fiatalembernek.

– De ha megtámad, nem tudunk majd védekezni – rémüldözött Bözsike.

– Ne aggódj, tőled semmit nem akar – húzta ki magát Mariska.

– Ne félj – nyugtatgatta Annuska reszkető barátnőjét. – Ha mégis neked volna igazad, akkor sincs nagy baj, majd kiabálunk segítségért.

Hárman háromféle érzéssel lépdeltek a cipőbolt kirakata felé. „Elmélyülten” nézegették a lábbeliket. Bözsike két kézzel szorongatta fekete ridiküljét, s remegve várta végzete beteljesülését. Mariska tűsarkú cipőjén igyekezett egyensúlyozni, s nem győzte igazgatni frissen festett vöröses szőke haját, rózsaszín kalapját, feszülő bőrkabátját. Most nem törődött sajgó lábával sem. Annuska egyszerűen csak várt. Inkább a barátnőit figyelte, sem mint az ismeretlennel törődött volna. Egy pillanatra mintha gúnyos mosoly futott volna át az arcán.

Közeledett a férfi. A feszült várakozás alig néhány pillanatig tartott, de Bözsike és Mariska számára túl hosszú időnek tűnt. A férfi mélyet szívott a cigarettájából, s úgy ment el a három asszony mögött, hogy rájuk se nézett.

Annuska csak bólintott: mehetnek tovább, a vita eldőlt. Bözsikéből hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Szégyenlősen, inkább csak magának mondta:

– Igazad volt, Annus, ez az ember tényleg nem akart tőlünk semmit.

Mariska összetörve állt, mintha gyökeret eresztett volna, nem mozdult. Hirtelen mintha éveket öregedett volna. Bözsike megjegyzését azonban már nem tűrhette.

– Vegyétek tudomásul, hogy nincs igazatok! Ez a csinos fiú csak azért nem szólított meg, mert ti, vénasszonyok, itt voltatok.

Bözsike, Annuska és Mariska túl vannak a hetvenen. Még fiatal korukban, a munkahelyükön szövődött barátságuk. Gyakran látogatták egymás családját, de amióta nem dolgoznak, nem találkoztak. 

Véletlenül futottak össze a városban. Hosszú idő telt el, alig ismerték meg egymást a régi barátnők.  Bözsike mindig karcsú volt, de az évek mintha lefaragtak volna testéről néhány kilót. Haja hófehér, olcsó fekete keretes szemüvegét régen megszokta. Fiatalságából csupán jószívűsége maradt – keserű, pesszimista asszony lett.

Annuskát talán észre sem vennék mások, olyan egyszerű, hétköznapi jelenség. Csupa szürkeség, még haja sem őszül annyira, mint Bözsikéé. Vékony keretes szemüvegét állandóan igazgatja. Még idegen számára.

Mariska maga az élet, sokat ad magára. Látszik rajta, hogy gyakran látogatja a kozmetikai szalonokat. Platinaszőke haj, rózsaszín kalap, molett testén a világos bőrkabát majd szétpattan. Dagadt, visszeres lábára modern, tűsarkú cipőt erőltetett, tipegve igyekezett megtartani egyensúlyát. Körülötte tömény illatfelhő. Talán túlságosan is tömény…

Emlékeiket idézték fel. Bözsike vékony testét rázta a zokogás.

– Amióta szegény párom nem él, már semmi örömöm nincs az életben. Igaz, az unokáim már nagyok, kettő nemrég doktorált, de én már csak az emlékeknek élek. Minek vagyok én még ezen a világon? 

Annuska vigasztalni próbálta.

– Ugyan Bözsikém! Mindhárman egyedül maradtunk, de az élet megy tovább. Bele kell törődni a sorsunkba. Én mindig azt keresem, minek tudnék egyáltalán még örülni. Nem dicsekvésként mondom, de nagyon jó érzés, hogy a gyerekeim vihették valamire. Csak ezt az átkozott szemüveget nem tudom megszokni, de hát nem látok nélküle. Jó neked, Mariskám, neked még nem kell hordanod!

– Igen – hunyorgott Mariska, - az ember nem hagyhatja el magát. Nekem azóta van időm mindenre, mióta drága jó Pistám meghalt. Tudjátok, mennyire szerettük egymást. Segített is sokat, hiszen a lumbágóm miatt én nem dolgozhattam. Nála jobb ember nem született még a világon. Engem is megviselt a halála.

A szóáradatot Annuska szakította félbe.

– Most egyedül élsz, vagy a gyerekekkel?

– Nem zavarom én őket, van éppen elég gondjuk. Meg miért kelljen most alkalmazkodni mindenkinek egy új helyzethez? Drága jó Pistám halála után szanatóriumba kerültem, hogy jobban legyek. Persze ehhez is a főorvos lányom protekciója kellett. De látjátok, nekem sikerült talpra állni.

– Nagyon szépen helyre jöttél – irigykedett Bözsike.

– Hát igen. A szanatóriumban találkoztam egy régi udvarlómmal – kezdett a magyarázatba. – Megvan mindene, szép nyugdíjat kap, de engem nem ez érdekel. Az a lényeg, hogy szeressen.

Bözsikének könnyes lett a szeme. Neki fájt minden szó, őt mélyen felkavarták az emlékek.  Egy meghívással be is akarta fejezni a beszélgetést.

– Mi lenne, ha mához egy hétre nálunk találkoznánk? Ennyi év után végre kibeszélgethetnénk magunkat.

Annuska örömmel fogadta Bözsike invitálását, s megígérte, hogy pontos lesz. Mariska egy pillanatig gondolkodott, csak utána válaszolt vidám arccal:

– Addigra már hazajövök a Pistámtól.

– Pistától? – néztek rá furcsa tekintettel. – Ugye, a temetőbe mész ki ilyen gyakran? – kérdezte már sírva Bözsike.

– Nem. Elutazom.

– A gyerekekhez?

– Nem. Pistához! A vőlegényemhez!